Peti versei
2005.11.29. 15:27
A legjobb barátom, Sajó Peti versei
Elmúlt
Lassan zsong és fájón lüktet A múlt A fény, a vihar, a sötét Elmúlt.
Nem maradt más már csak a miért? S a felelet rá:
Egy nő szívéért.
Eldobom a világot Vegye fel más Csak bennem ne legyen Vágyódás.
Nincs értelme ennek így Semmi Csak a múlás Dallam évei
Soha semmi.
Keselyű
Felszállt a keselyű Felszállt könnyű szárnyon Élő után kutatva a Holt határon.
Vijjogva szállt A Hold fénye övezte
De nem látott mást Csak mi megdermesítette.
Látottt síró völgyeket Mik csendesen Lábnyomoktól mentesen Emlékeztek a múltra.
Látott vadul robogó vizet Mi őrizte még a múlt kacagását Az élet utolsó dobbanását.
Vijjogva szállt De csak halált látott S nem látta a horizont Világot.
Elfáradt lassan Belefáradt már szeme Hogy élők után kutasson szíve.
Leszállt egy fára, s tollai közé dugta fejét
Felélesztette a múlt tüzét.
E Fa ott ül múltjában benne Itt talált társat egy életre.
Már nem él a fa Már nem él a társ Csak ő van S halál után a Vágyódás.
Bárcsak itt
Bárcsak itt lennél velem Hogy fáradt, meggyötört Kezem megfognád Kedvesem.
Akkor fáradt szememmel Tekintetedet kutatnám S ez erőt adna nékem, Mert tudom, vigyázol reám.
Oly távol vagy tőlem S mégis oly közel Távol a fjordok országából sugárzod fényed De itt ülsz szívem Zugaiban is.
Szórod addig míg Élhetsz e földön s én akkor majd Követlek Kedvesem.
Önvallomás
Ez maradt már csak nekem Fogni a tollat és írni, Fogni a tollat és sosem sírni.
Pedig lenne rá okom
Ezeregy. Mert rám dőlt már a Sion-hegy.
Nem búsulok Hisz lesz ez még így se Hisz meg fogok halni Egykettőre.
Az ostorcsapások Hátamon néha véreznek Szívemben a kétségek léteznek. Bánom is én a csudába Vakon ifjan is rohannék A halálba.
Mert e föld már nem Tartogat számomra kincseket Csak hazug álom kilincseket.
Rád nézve
Elrepült az idő feletted S most kezedbe temeted Ráncos arcodat.
Hiába merengsz a múlt árnyain Nemsokára múlt leszel az élet szárnyain.
Álmok álma
Nyár volt, fülledt nyár Halkan sóhajtott a táj Nekünk. Dalra fakadt érintésedre a zongora S te játszottál nekem álmomba.
Sétáltunk az őszi vidéken Halkan táncolt a levélfüggöny az égen. S szólt zongorád Csengve lépteinkben A boldogság repülő fényeiben Csendesen.
Torony
Szaladtunk át a réten
Sebesen
Körülöttünk pillangók lebbentek fel
Csendesen.
Nevettünk, s csak
Egymásnak éltünk örökké
Rendíthetetlenül
Mindig a másiké.
Toronyba zártuk magunkat
Hol csak mi lehettünk
S ott világot emeltünk.
Melyben minden virág
Boldogságot fakasztott
Minden szellő
Mámorítóan hatott.
Feküdtünk
S néztük a hulló leveleket
Éreztük
A szerelem leheletet.
Évezredek voltak
Vagy csak órák
De elmúltak csendesen
Lassan és gyorsan
Szerelmesen.
Most itt fekszel
Fehéren párnák közt
Fehéren
Szemedben a félelem.
Nem akarsz elhagyni
De én se téged
Itt tartanálak
S feláldoznék helyetted
Ezer életet.
De jő az óra, mely
Kimondja a végső szavakat
Mely tőled megfoszthat.
Ó miért van így?
Miért nem lehet
Ő örökké
Miért nem lehetek
Örökké övé.
Mindig, mindenhol
Fagyban, szélben, jégben
Tűzben egyaránt
Megölném én a nagy Zalánt.
Vagy ellenállnék
Az Orinoco
Vad sodrásának.
Csak szólhatnék
Érte a halálnak.
De elernyedt
Keze kezemben
Elvitte őt
Bár engem nem.
Miért?
Miért?
Mond meg nekem
Miért van ez így egyetlenem?
Sírok, mint Rómeó
Ki halva látta Júliát.
Mert elvitte a fény
Kedvesem
S én nem mehettem
Bár mentem volna vele
Sebesen
Sebesen.
Emlékezve
Nemrég még velünk kacagott
S lám most itt fekszik
Ő, a halott.
Nemrég még hangosan fújta
Az indulókat
Most követi a
Csendbe burkolódzókat.
Siratjuk őt
A szikla kőt
Mert elengedte már a hőt
Most könnyünk hull
Sírja szélén
Ő áll most a halottak élén.
S vissza soha nem tér
Ó miért?
Miért kellett ennek
Így lennie
Hogy nemrég el kellett
Mennie.
Ó miért?
Nemrég még bőszen
Magyarázott
S ha esőtől elázott
Ő is fázott
De most hiába hullana
Rá eső
Ő már nem fázik
Ő már márványba zárt
Halotti kő.
Neki nemrég megkondult
A harang
Ez volt az utolsó hang
Mely megszólalt utoljára
Csendesen.
Magába zárva a fájdalmat
A szívekben
S ha megszólal újra egyszer
Lelkünkben feltámad
Az emléke kegyel
S boldogan meredünk
Majd álmaink közé.
Aragorn
Ült a vándor egy sziklán
Elmerengve az életen.
Körülötte hó kavargott
Sebesen.
Fülébe szél súgta síró dalát
S temette be a világ sarát
A hó.
Ült a vándor, s nézte
A temetést
Mi megfojt minden
Nevetést.
Nézte lassan az erdők rónáit
Látta a halál rúnáit.
Telt az idő
S felkúszott az este
Borús fáradt meggyötört
Teste.
De ő csak ült némán
Csendben
Bámult az elmúló
Éjben.
Csend volt, s fújt a szél
A holtaknak zenélt
A fehér dombokon
S az éjszaka
Mint fekete korom
Feküdt a vidéken
Elszomorította az ereket
Szívében.
Felkelt a Nap
Hozva a változást
Hozva a riadt varázst.
Elkergette mit az éj
dajgatott,
Megnyugodott minden
Halott.
Megpihent a hó
Ó ó
Végre megpihent
Végre meg
S szíve már nem remeg.
Csak ül csendben a
Fényben
S emészti magát a
Múlt tüzében
Emészti a sok csata
A vér
S a nyugalom helye,
mely már nem él.
Elszállt minden rég
Neki el
Csend van, s magány
Tenger.
Ott ült még hónapokon
Keresztül
Csendben egyedül.
Majd lassan kezdte
Felemészteni a csend
S ő ezt tűrte akár
A szent.
Majd eltűnt a síkról
Csendesen
S nem látom viszont
sosem.
Optiment
Fuss velem versenyt a rétre
Mosolyogj rám, s az égre
Szedj virágot a boldogságtól
Gondolj, álmodj jót e világról.
Énekelj míg torkod bírja
S ha elrontod ne bánd
Kezd újra.
Mosolyod ne veszd sose el
Mert az igaz világ szeret
Teljes szívével.
Nézz rám, s bízz a holnapban
E gyönyörű nagy hangyabolyban
Lásd a jót, segítsd a javulást
Nyújtsd kezed ha más
Kér vigyázást.
Táncolj mindig mindenhol
Hisz a lelkek dala nem
Fogy el a világból.
Nevess nekem, s a világnak
Hogy általad legyen szebb
A jövő korának.
Lidércek tánca
Lidércek táncoljatok
Nekem,
Hogy tudjam van itt
Más is a végeken.
Adjatok jelet vagy
Csináljatok változást,
Hogy érzékeljem az áldomást.
Mit a világ hajdan megszült
De elkerült,
Mert mást mondott a
Változó idő.
S ő, az ember ugrott
Szavára,
A szellemvilágot
Hagyva másra.
Fénysugárnyi élet
Mint tűnő fénysugár,
Olyan az élet.
Elmúlik mielőtt
Észrevennétek.
Egyszer volt,
Majd a nemvolt
Következik gyorsan,
S elmúlik az ember
Itt a porban.
Álmodok viharos éjjelen
Zavar a lét, mert
Nem vagy itt velem.
Fázom e végtelen
Múlás tengeren.
Álmodok még rólad
Viharos éjjelen,
S ott kérlek, vigyél át
E sötét életen.
Látlak
Rég meghaltak a fények
De maradt számomra
A halotti ének.
Mi még ott zeng fülembe,
S látlak téged fehéren,
Síri csendben.
|