Elmúlt

Lassan zsong és fájón lüktet
A múlt
A fény, a vihar, a sötét
Elmúlt.

Nem maradt más már csak a
miért?
S a felelet rá:

Egy nő szívéért.

Eldobom a világot
Vegye fel más
Csak bennem ne legyen
Vágyódás.

Nincs értelme ennek így
Semmi
Csak a múlás Dallam évei

Soha semmi.

Keselyű

Felszállt a keselyű
Felszállt könnyű szárnyon
Élő után kutatva a
Holt határon.

Vijjogva szállt
A Hold fénye övezte

De nem látott mást
Csak mi megdermesítette.

Látottt síró völgyeket
Mik csendesen
Lábnyomoktól mentesen
Emlékeztek a múltra.

Látott vadul robogó vizet
Mi őrizte még a múlt
kacagását
Az élet utolsó dobbanását.

Vijjogva szállt
De csak halált látott
S nem látta a horizont
Világot.

Elfáradt lassan
Belefáradt már szeme
Hogy élők után kutasson szíve.

Leszállt egy fára, s tollai
közé dugta fejét

Felélesztette a múlt tüzét.

E Fa ott ül múltjában
benne
Itt talált társat
egy életre.

Már nem él a fa
Már nem él a társ
Csak ő van
S halál után a
Vágyódás.

Bárcsak itt

Bárcsak itt lennél velem
Hogy fáradt, meggyötört
Kezem megfognád
Kedvesem.

Akkor fáradt szememmel
Tekintetedet kutatnám
S ez erőt adna nékem,
Mert tudom, vigyázol reám.

Oly távol vagy tőlem
S mégis oly közel
Távol a fjordok országából
sugárzod fényed
De itt ülsz szívem
Zugaiban is.

Szórod addig míg
Élhetsz e földön
s én akkor majd
Követlek
Kedvesem.

Önvallomás

Ez maradt már csak nekem
Fogni a tollat és írni,
Fogni a tollat és sosem sírni.

Pedig lenne rá okom

Ezeregy.
Mert rám dőlt már a
Sion-hegy.

Nem búsulok
Hisz lesz ez még így se
Hisz meg fogok halni
Egykettőre.

Az ostorcsapások
Hátamon néha véreznek
Szívemben a kétségek léteznek.
Bánom is én a csudába
Vakon ifjan is rohannék
A halálba.

Mert e föld már nem
Tartogat számomra kincseket
Csak hazug álom kilincseket.

Rád nézve

Elrepült az idő feletted
S most kezedbe temeted
Ráncos arcodat.

Hiába merengsz a
múlt árnyain
Nemsokára múlt leszel
az élet szárnyain.

Álmok álma

Nyár volt, fülledt nyár
Halkan sóhajtott a táj
Nekünk.
Dalra fakadt érintésedre
a zongora
S te játszottál nekem
álmomba.

Sétáltunk az őszi
vidéken
Halkan táncolt a levélfüggöny
az égen.
S szólt zongorád
Csengve lépteinkben
A boldogság repülő fényeiben
Csendesen.

Torony

Szaladtunk át a réten

Sebesen

Körülöttünk pillangók lebbentek fel

Csendesen.

Nevettünk, s csak

Egymásnak éltünk örökké

Rendíthetetlenül

Mindig a másiké.

Toronyba zártuk magunkat

Hol csak mi lehettünk

S ott világot emeltünk.

Melyben minden virág

Boldogságot fakasztott

Minden szellő

Mámorítóan hatott.

Feküdtünk

S néztük a hulló leveleket

Éreztük

A szerelem leheletet.

Évezredek voltak

Vagy csak órák

De elmúltak csendesen

Lassan és gyorsan

Szerelmesen.

Most itt fekszel

Fehéren párnák közt

Fehéren

Szemedben a félelem.

Nem akarsz elhagyni

De én se téged

Itt tartanálak

S feláldoznék helyetted

Ezer életet.

De jő az óra, mely

Kimondja a végső szavakat

Mely tőled megfoszthat.

Ó miért van így?

Miért nem lehet

Ő örökké

Miért nem lehetek

Örökké övé.

Mindig, mindenhol

Fagyban, szélben, jégben

Tűzben egyaránt

Megölném én a nagy Zalánt.

Vagy ellenállnék

Az Orinoco

Vad sodrásának.

Csak szólhatnék

Érte a halálnak.

De elernyedt

Keze kezemben

Elvitte őt

Bár engem nem.

Miért?

Miért?

Mond meg nekem

Miért van ez így egyetlenem?

Sírok, mint Rómeó

Ki halva látta Júliát.

Mert elvitte a fény

Kedvesem

S én nem mehettem

Bár mentem volna vele

Sebesen

Sebesen.

Emlékezve 

Nemrég még velünk kacagott

S lám most itt fekszik

Ő, a halott.

Nemrég még hangosan fújta

Az indulókat

Most követi a

Csendbe burkolódzókat.

Siratjuk őt

A szikla kőt

Mert elengedte már a hőt

Most könnyünk hull

Sírja szélén

Ő áll most a halottak élén.

S vissza soha nem tér

Ó miért?

Miért kellett ennek

Így lennie

Hogy nemrég el kellett

Mennie.

Ó miért?

Nemrég még bőszen

Magyarázott

S ha esőtől elázott

Ő is fázott

De most hiába hullana

Rá eső

Ő már nem fázik

Ő már márványba zárt

Halotti kő.

Neki nemrég megkondult

A harang

Ez volt az utolsó hang

Mely megszólalt utoljára

Csendesen.

Magába zárva a fájdalmat

A szívekben

S ha megszólal újra egyszer

Lelkünkben feltámad

Az emléke kegyel

S boldogan meredünk

Majd álmaink közé.

Aragorn

Ült a vándor egy sziklán

Elmerengve az életen.

Körülötte hó kavargott

Sebesen.

Fülébe szél súgta síró dalát

S temette be a világ sarát

A hó.

Ült a vándor, s nézte

A temetést

Mi megfojt minden

Nevetést.

Nézte lassan az erdők rónáit

Látta a halál rúnáit.

Telt az idő

S felkúszott az este

Borús fáradt meggyötört

Teste.

De ő csak ült némán

Csendben

Bámult az elmúló

Éjben.

Csend volt, s fújt a szél

A holtaknak zenélt

A fehér dombokon

S az éjszaka

Mint fekete korom

Feküdt a vidéken

Elszomorította az ereket

Szívében.

Felkelt a Nap

Hozva a változást

Hozva a riadt varázst.

Elkergette mit az éj

dajgatott,

Megnyugodott minden

Halott.

Megpihent a hó

Ó ó

Végre megpihent

Végre meg

S szíve már nem remeg.

Csak ül csendben a

Fényben

S emészti magát a

Múlt tüzében

Emészti a sok csata

A vér

S a nyugalom helye,

mely már nem él.

Elszállt minden rég

Neki el

Csend van, s magány

Tenger.

Ott ült még hónapokon

Keresztül

Csendben egyedül.

Majd lassan kezdte

Felemészteni a csend

S ő ezt tűrte akár

A szent.

Majd eltűnt a síkról

Csendesen

S nem látom viszont

sosem.

Optiment

Fuss velem versenyt a rétre

Mosolyogj rám, s az égre

Szedj virágot a boldogságtól

Gondolj, álmodj jót e világról.

Énekelj míg torkod bírja

S ha elrontod ne bánd

Kezd újra.

Mosolyod ne veszd sose el

Mert az igaz világ szeret

Teljes szívével.

Nézz rám, s bízz a holnapban

E gyönyörű nagy hangyabolyban

Lásd a jót, segítsd a javulást

Nyújtsd kezed ha más

Kér vigyázást.

Táncolj mindig mindenhol

Hisz a lelkek dala nem

Fogy el a világból.

Nevess nekem, s a világnak

Hogy általad legyen szebb

A jövő korának.

Lidércek táncoljatok

Nekem,

Hogy tudjam van itt

Más is a végeken.

Adjatok jelet vagy

Csináljatok változást,

Hogy érzékeljem az áldomást.

Mit a világ hajdan megszült

De elkerült,

Mert mást mondott a

Változó idő.

S ő, az ember ugrott

Szavára,

A szellemvilágot

Hagyva másra.